|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 44 találat | lapozás: 1-30 | 31-44 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Balázs Antal (Kopjás Anti) 2002. október 12.Balázs Antal fafaragó magyarországi kopjafás csillagtúráról érkezett haza. Mezőkeresztesen és Monokon a Kossuth-ünnepségen felavatták az általa egy kétszáz éves sepsiszentkirályi ház gerendájából faragott kopjafát. Balázs Antal az ünnepségen felszólalt: "Kossuth Lajossal egyidős székely ház gerendájából készült, és Gábor Áron harisnyás székely népének nevében arra kérjük a monokiakat, hogy a március 15-i ünnepi koszorúzások alkalmával a kopjafa mellett fújják el a Gábor Áron rézágyúja kezdetű dalt, s emlékezzenek arra, hogy szívünk együtt dobban, s népünket sohasem választhatja el még egy gúnyhatár sem." A kopjafa a művelődési háztól nem messze áll. /Sylvester Lajos: Gábor Áron rézágyúja Monokon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 12./2004. július 6.Tizedik alkalommal adóztak az 1848-as szabadságharcos hősnek, Vasvári Pálnak Kőrösfőn, Bánffyhunyadon és Magyarvalkón. A hagyományosan kétnapos /júl. 3-4./ rendezvényre az idén is több magyarországi településről érkeztek vendégek. Az első napon történelmi diákvetélkedőt tartottak, másnap a kopjafánál mondtak ünnepi köszöntőket, és átadták az idei Vasvári-díjakat. Bánffyhunyadon a Petőfi-kopjafánál Péntek László szólt Vasvári és Petőfi barátságáról. Az idén először kirándulás formájában megszervezett vetélkedő legjobb csapata a kőrösfői iskolásoké volt. A Rákóczi Kultúregylet hagyományőrző néptáncegyüttese meghívást kapott a szeptemberi szigetvári napokra. Immár negyedik alkalommal szervezik meg az ünnepség részeként a Vasvári Pál kerékpáros emlék- és teljesítménytúrát a Kolozsvár–Funtinel–Kőrösfő útvonalon. Magyarvalkón csodálatos kopjafagyűjteményt avattak. A Lukács Ferenc helybeli lelkész által az elmúlt 22 évben összegyűjtött kidőlt kopjafákat a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal nyugalmazott tanító, faragómester tatarozta, felújította, zsindelyes befedéssel látta el, és elhelyezte a templomkertben a félszáz kopjafát. A Vasvári-kopjafa környezetében elhelyezett állandó kiállításnak címe is van: Vasvári katonái. Péntek László Kőrösfőn egy házat ajánlott fel egy Vasvári-emlékszoba kialakítására. Díszpolgárrá avatták Pécsi L. Dániel jelképtervezőt, aki ma már több erdélyi (pl. Magyarvalkó, Jegenye stb.) és Kárpát medencei település díszpolgára. Vasvári-díjat adományoztak Halzl Józsefnek, a budapesti Rákóczi Szövetség elnökének, aki támogatta egy Vasváriról szóló kötet megjelenését és a Vasvári-emlékoszlop létrehozását. Péntek Lászlónak az MVSZ A magyarság szolgálatáért nevű díját adományozta Vasvári-kutatómunkájáért, a Vasvári-napok szervezéséért, illetve azért, hogy az idén saját házát ajánlotta fel egy Vasvári-emlékszoba létrehozására. Szintén Vasvári-díjjal tüntették ki a kolozsvári Horváth Béla Stúdiószínpadot, amelynek immár több mint egy évtizedes "vándorszínészi" munkáját méltatták ezzel. /K. E.: Bánffyhunyad, Körösfő, Magyarvalkó. Vasvári Pál Emlékünnepség – a megbékélés jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6./2007. április 18.Székkutason ikerkopjafákat állítottak a Rákosi korszakban halálra ítélt és kivégzett két fiatal tanyasi férfiú emlékére. A kopjafákat nem valami közület, alapítvány vagy hivatal állította, hanem Rostás János, a két mártírral együtt halálra ítélt falusi ember, aki 1950-ben még fiatal legény volt. Büntetését életfogytiglanira mérsékelték, és tízévi fegyház után szabadult. Megjárta a szegedi Csillagbörtönt, Márianosztrát. A magyarországi Fehér Gárda-monstrumper kevésbé ismert. Megjelent egy vaskos kötet, amely a periratokat is tartalmazza. A Fehér Gárda az ‘50-es években az egész országot behálózó szervezkedés volt, amelynek az a különlegessége, hogy főleg falusi emberek kapcsolódtak be az ellenállási mozgalomba. A beszolgáltatások, padlásseprések, letartóztatások, az osztályharc brutalitása és igazságtalansága-embertelensége hajszolta az embereket a mozgalom felé, akik, az amerikaiak segítségében reménykedtek. A mozgalmat, még mielőtt tagjai valamit is cselekedhettek volna, a beépülő ávósok felgöngyölítették, a résztvevők többségét azonosították, és a hatósággal lekapcsoltatták. A két, Hódmezővásárhely környéki halálra ítélt a fő szervezők közé tartozott, a mozgalom első emberei voltak. A szervezkedésben részt vevők nem is ismerték egymást, csak azt a négy-öt főből álló szűkebb kört, akiket beszerveztek, s akik a maguk során újabb tagokat toboroztak. Jellemző a Fehér Gárda megnevezés is, amely a bolsevizmussal szembeszegülő oroszországi polgárháborúra utal. Rostás János szabadulása után Budapesten telepedett le, mert vidéken, lévén büntetett előéletű, sehol sem kapott munkát, a ‘90-es rendszerváltoztatás után kezdett hazajárni Székkutasra, ahonnan valamikor elhurcolták. Gazdálkodott, olajütő malmot létesített, amelyet egészsége megromlása miatt kellett eladnia. Elhatározta, hogy a két egykori mártírnak saját költségén állít emléket Székkutason. Rostás János a szegedi klinikán találta meg azokat a dokumentumokat, amelyek szerint a kivégzettek tetemét átadták az egyetemi klinikának, ahol a holttesteket feldarabolták, és kukákba rakva klinikai maradványként a megsemmisítő helyre szállították. Idén március 15-én volt az ikerkopjafák ünnepélyes avatása. Beszédet mondott Lázár János országgyűlési képviselő, Hódmezővásárhely fideszes polgármestere, Rostás János és a kopjafa készítője, a sepsiszentgyörgyi származású Balázs Antal /akit Kopjás Antinak hívnak/ is szólott az egybegyűltekhez. Rostás János elmondta, hogy Székkutas önkormányzatának javasolta: a jelenlegi Kun Béla és a Ságvári Endre utcanevek helyett a kommunizmus ellen fellépő és mártíriumot szenvedő két ellenálló kapjon utcanevet. A szocialista többségű tanács kezdetben egyetértett a javaslattal, de utólag egy férfi és egy nő aláírásgyűjtésbe kezdett az utcanevek megőrzése érdekében. Többek között arra hivatkoztak, hogy az utcanévváltoztatás ,,időbe és pénzbe” kerül. Amikor Lázár János polgármester felajánlotta, hogy a hivatal illetékes személyzetét az akció befejezéséig kirendeli a helyszínre, és hogy a személyi iratok kicserélésének költségeit magára vállalja az önkormányzat, a székkutasiaknak ezt a csoportját ezzel sem győzte meg. Így állt elő az a helyzet, hogy Székkutason két, virágkoszorúkkal körülbástyázott kopjafa őrködik a Rákosi-korszak két mártírjának emléke fölött, s ugyanott bolsevistákat idézik az utcanévtáblák. /Sylvester Lajos: Háromszéki kopják Székkutason (mártírok és gyilkosok). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 18./2009. április 16.Bensőséges családi, baráti részvétellel kopjafát helyeztek el a sepsiszentgyörgyi református temetőben, a Kozma–Kónya család sírhelyének külső falára. A kopjafát Kónya Ádám emlékére Balázs Antal faragta. Ugyancsak a város neves személyiségének, Kónya Ádámnak az emlékére a sepsiszentgyörgyi Médium Kiadó és a Cova-Print nyomda a tudós férfiú írásaiból közöl kötetbe foglalt válogatást. /(sylvester): Kopjafa Kónya Ádám emlékére. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./2009. december 4.Magyarországon, Földesen hatodik alkalommal szervezte meg az ott működő Karácsony Sándor Általános Művelődési Központ a Kárpát-medencei magyar vőfélyek találkozóját. Háromszék színeit az albisi Kicsid Tibor és a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal vőfély képviselte. /(Kgy. Z.): Háromszékiek a Kárpát-medencei magyar vőfélyek találkozóján. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 4./2010. június 17.Kopjafaavató a Hunyad Megyei Magyar NapokonHunyad megye – Szerdán a bukovinai székelyek 100 éves letelepedésének emlékére avattak kopjafát a vajdahunyadi csángótelepi kápolna udvarán. A kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragták, az ünnepségen jelen volt Balázs Antal faragómester is. Az ünnepségsorozat a csángótelepiek várostól félreeső temetőjébe való zarándoklatával kezdődött, ahová közel harminc idős bukovinai székely leszármazott látogatott ki. A temetőben több száz székely nyugszik, de sajnos már csak néhány síremlék jelzi az egyes sírokat. Megható pillanat volt, ahogy a hozzátartozók a jeltelen sírokat is be tudták azonosítani, és elhelyezték a sírokra az otthonról hozott kerti virágot, elmondtak egy imát az elődök lelki üdvéért. Szabó Ákos plébános megszentelte a sírhelyeket. Az ünnepség a csángótelepi római katolikus kápolnánál folytatódott, bensőséges hangulatú és tartalmas ünnepség keretében leplezték le az első telepes bukovinai székelyek emlékére állított kopjafát. A Kovászna Megye Tanácsa által adományozott kopjafa faragója, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal megható szavakkal bíztatta kitartásra, összefogásra a telepi magyarokat, hangsúlyozva abbéli örömét, hogy milyen nagyszerű érzés, mikor székelyek székelyekkel találkoznak Székelyföldön kívül. „Ez az emlékjel a múlt előtti tisztelgést és a vajdahunyadi magyar közösség jövőbe vetett hitét egyaránt jelképezi, hiszen remélem, a későbbi nemzedékek is visszajárnak majd ide emlékezni” – hangsúlyozta beszédében Babos Aranka vajdahunyadi RMDSZ elnök. Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa az összefogást emelte ki, emlékeztetve, hogy a bukovinai székelyek és azok utódai mindig jó példát mutattak összefogásból. Az ünnepi beszédek sorát Sebestyén Pista bácsi zárta, a közösség egyik legidősebb tagja, aki visszaemlékezett szüleire és arra a csoportra, akik a semmiből teremtettek új életet maguknak és utódaiknak Erdély földjén. Az első koszorút a telepi magyarok részéről a közösség legidősebb és legfiatalabb tagja, a 88 éves Mariska néni és a 3 éves Noémi helyezte el. A kopjafaavató ünnepség Vetési László Bukovina, mit vétettem? címmel megtartott előadásával folytatódott, a szórványkutató a bukovinai és erdélyi telepesfalvak mai arcát ismertette. Fedezzük fel régi templomainkat – ezzel a jelszóval szerveztek szerdán a Hunyad Megyei Magyar napok keretében biciklitúrát, amelynek során Őraljaboldogfalvát keresték fel a fiatalok, ahol Hunyad megye legrégebbi református templomát és környékét járták be a vajdahunyadi fiatalok. Déván a Téglás Gábor Iskolaközpontban sportnapot tartottak, délután pedig Hunyad megyei régi udvarházakat, kúriákat bemutató, Lészay Izabella képzőművész fotóiból válogatott kiállítás nyílt meg a Bulevard Étteremben, ahol régi magyar filmek is vetítésre is sor került. A Zsil-völgyében is javában zajlanak a Hunyad Megye Magyar Napok rendezvényei, szerdán este Lupényban kabaréestet tartottak, Petrillán pedig irodalmi estet szerveztek, műsoron Babits Mihály: Jónás könyve. Csütörtökön a Hunyad Megyei Magyar Napok központi színhelye Vajdahunyad vára lesz, amelyet ma ingyenesen lehet látogatni, este pedig magyar reneszánsz estnek és filmvetítésnek ad otthont. erdon.ro 2011. október 7.Kopjafák az aradi vértanúknakÚjabb kegyhellyel gazdagodott Sepsiszentgyörgy. A Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren állították fel tegnap az aradi vértanúk emlékét idéző tizenhárom kopjafát, Balázs Antal nyugalmazott tanító ajándék alkotását. Több százan vettek részt az aradi vértanúk emléke előtt tisztelgő sepsiszentgyörgyi rendezvénysorozaton. Kezdetként az Erzsébet parkbeli ’48-as emlékműnél a rétyi Kováts András Fúvószenekar ünnepélyes zenéjére koszorút helyeztek el a megye és a város elöljárói, politikai pártok és civil szervezetek képviselői. Ezt követően a tömeg felvonult a könyvtár mögötti térre, ahol Antal Árpád polgármester a kivégzett honvédtábornokok életének és áldozatának értelméről beszélt. Rab Sándor, a Székely Mikó Kollégium történelemtanárának kort idéző előadását követően az alkotó, Balázs Antal mesélt a kopjafák elkészítésének ötletéről, a Kárpát-medence különböző szegleteiből érkezett nyersanyag eredetéről. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a kopjafákon nem csak a mártírhalált halt honvédtábornokok neve olvasható, hanem az alapanyagul szolgáló fa neve is magyarul és latinul. Köszönetet mondott az adományozóknak és segítőknek, majd aradi földdel töltött, nemzetiszín szalaggal díszített diókat osztottak szét a résztvevők között. A kopjafák lelkészi megáldását követően mikós diákok idézték fel a mártírok kivégzés előtti utolsó mondatait, majd a Himnusz eléneklése zárta a tartalmas megemlékező rendezvényt. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. december 31.Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alattHódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását. A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is. Nemzetrészek színezete Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál. Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is. Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá. Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ! 2011. OKTÓBER 23-ÁN, AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT MAGYAROK NEVÉBEN, AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK, HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek. Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől. Sylvester Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. április 23.Rétyi rekviemVoltak olyan áldozatai a tovatűnt rendszernek, akiket nem ítélet alapján hurcoltak kényszerlakhelyre, nem érhették meg rehabilitálásukat, hogy erkölcsi vagy más kárpótlásban részesüljenek, s ráadásul többüknek még sírhelye is ismeretlen. Közülük való volt a rétyiek egykori református lelkipásztora, Somogyi Endre (1902–1952) is. Születésének 110., halálának 60. évfordulója alkalmával mártírhalálára emlékeztek a tegnapi istentiszteleten a rétyi templomban gyermekei, unokái és dédunokái, egykori hívei és tanítványai. Az utókor nem feledkezett meg róla, ugyanis 1991-ben Sombori Salamon Sándor író és tanár kezdeményezésére és adományaképpen emléktáblát helyeztek el a rétyi templombelsőben. A vasárnapi emlékező istentiszteleten az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, Kató Béla hirdetett igét (Kir. I. k. 21: 17–20), a leszármazottak, akiket a vendégekkel együtt Deák Botond helyi lelkipásztor köszöntött, emlékkopját állítottak (képünk) annak a templomnak a cintermében, ahol a mártírpap szolgálta a rétyi egyházközséget. Az emlékkopja Balázs Antal néptanító és faragómester munkája. A mártírlelkész személyét, tragikus életútját dr. Nagy Lajos ny. orvos, helytörténész idézte. Somogyi Endre Érmindszenten született. Barátosi, majd székelycsókai lelkészként került a zenekaralapító rétyi Kováts András lelkipásztor helyére. 1952 februárjában hurcolták el a háromgyerekes apát az állambiztonság emberei, és március 8-án bekövetkező haláláról csak áprilisban érkezett hír a dobrudzsai táborból. "A lelkipásztor január 29-én együtt utazott szekéren híveivel Réty felé, s arról beszélt, hogy a pénzbeváltás hátrányosan érinti a parasztokat. Ez éppen elég volt arra, hogy kormányellenes propagandával, lázítással vádolják meg. A feljelentések alapján ezt a következtetést vonták le a Securitate emberei. Kilenc nap múlva a hírhedt fekete autó éjnek idején vitte el a parókiáról a család és a gyülekezet tudta nélkül. Előbb Sztálinvárosba (Brassó), majd Bukarestbe hurcolták. Onnan szállították a Duna-csatornához, Poarta Albăra, ahol néhány nap múlva elhunyt. Csak gyanítani lehet, hogy ilyen rövid idő alatt nem valami titkos kór áldozata lett" – igazított el az egykori események labirintusában az Erdélyi Református Egyházkerület lapja, az Üzenet folyó év március 15-i száma. Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. május 2.Újabb székely termék: a Szent György NapokÖtvenezeren gyűltek öszsze a sepsiszentgyörgyi 21. Szent György Napok zárókoncertjére, az ötvenesztendős Omega fellépésére. A Liszt Ferenc-díjas magyar együttes a beat, a hard rock és a pace rock korszakából is énekelt dalokat. Külön repertoárral készültek, a legnagyobb slágerek közül is a legnagyobbakat játszották. A dalok mellett a világszínvonalú fény- és hangtechnikával, valamint lézershow-val kápráztatták el a közönséget. Az együttes tagjai a hétfői sajtótájékoztatón elmondták, azért nehéz abbahagyni 50 év után is a zenélést, mert az örökség, amit továbbadtak, tovább is él, hiszen a sepsiszentgyörgyi koncerten is rengeteg fiatal énekelte hibátlanul dalaikat. Debreczeni Ferenc azt mondta: ez az utolsó turné – de nem tudják, meddig tart. A Gyöngyhajú lány közben a tűzijátékot is megcsodálhatta a tömeg, majd amikor már úgy tűnt, vége a tombolásnak, meglepetésszerűen felcsendült a Régi csibészek, és a tűzijáték is újrakezdődött. Az Omega városzászlót és 50 kilogrammos tortát kapott ajándékba, amelyen rovásírással szerepelt az együttes neve. A Szent György Napok idén is a jól bejáratott forgatókönyv szerint zajlott, ám számos jobbító újítást vezettek be a szervezők. A kultúrhéten és a hétvégi szabadtéri vásári napok alatt több mint 250 program közül lehetett választani, a két nagyszínpadon több tucat együttes, előadó lépett fel, idén is népszerű volt a tavaly debütáló Kultúrkert, a Székely Nemzeti Múzeum hangulatos kertjében felállított színpad, ahol dzsessz, blues, világzenei együttesek és népi zenészek mutatkoztak be, és amely idén kiegészült a magyarországi tájegységek étkeit kínáló Paprika csárdával és a Borudvarral is. A belvárosban a sok kisebb helyett egy hatalmas sátor alatt lehetett falatozni, sörözni, a lacikonyhák is beköltöztek három nagy jurtába, így egységesebb volt az összkép. A becslések szerint 60 ezer miccs, 3 ezer darab cigánypecsenye, 9 ezer flekken és ugyanannyi adag kolbász fogyott el, a Paprika csárdában 5 ezer liter paprikást adtak el, 613 hordó, vagyis közel 80 ezer adag sört értékesítettek. Volt kézművesek utcája, székely termékek vására, ugyanakkor innen sem hiányzott a bóvli és a vidámpark. Idén is kiosztották a Pro Urbe díjakat, a várost önzetlenül szolgálók kitüntetettjei közé idén Csíki Sándor nyugdíjas tornatanár, gyógytornász, Balázs Antal nyugdíjas tanító, fafaragó, Nemes Levente színművész, volt színházigazgató, Valeriu Şerban mérnök, a közművesek korábbi vezetője is felsorakozott. Elkészült a Diószegi pékség 107 kilogrammos rekordházikenyere, a pityókás kenyeret ökumenikus istentiszteleten áldották meg és osztották szét. „Büszke vagyok arra, hogy szentgyörgyi vagyok, és rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy egy olyan városnak lehetek a vezetője, ahol ilyen jók az emberek. Kitörölhetetlen élmény volt tegnap este felmenni a színpadra” – mondta Antal Árpád András polgármester. „A 21. Szent György Napokat a városi önkormányzat és helyi támogatók finanszírozásával szervezték meg a Sepsiszentgyörgy – Székelyföld Kulturális és Ifjúsági Fővárosa rendezvénysorozat keretében, ezért kimondhatjuk, hogy a Szent György Napok is székely termék!” – tette hozzá. Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. augusztus 28.Új élet és mítosz mezsgyéjén (Nemzeti zarándoklat az Úz völgyében)Igazi nemzeti zarándokhellyé nőtte ki magát az Úz-völgyi emlékünnepség: minden esztendő augusztus 26-án itt, az Aklos- és Magyarós-tető közrezárta völgyben gyűlnek össze egykori frontharcosok emlékezni arra a napra, amikor tizenéves leventekatonákként átestek a tűzkeresztségen. Emlékeznek az egyre fogyatkozó túlélők, de ott van családjuk, ott vannak a hagyományőrzők, ott nemzettársaink Felvidékről, Kárpátaljáról, a kicsi hazából – ott mindenki, kinek valamelyest is fontos a magyarság jövője. És a közel húsz esztendeje állított kőtömbös-kopjafás emlékmű előterében gyülekeznek az egyszerű, név nélküli, csupán nemzetiszín szalaggal átkötött fakeresztek, jobbján és balján szaporodnak az újabb emlékjelek. Idén a kopjafák sora újabbal gazdagodott: Sylvester Lajos, Úz völgye igaz krónikása, az úzi ünnepségek egyik kezdeményezője emlékére is áll most már fejfa. Hogy a háromszéki zarándok az Úz völgyébe eljuthasson, kétszer is át kell lépnie az ezeréves határt: Ojtoznál ki, Dormányfalva felett be. Nem az unió vívmánya, hogy ezt személyi igazolványa fel sem mutatásával megteheti. Ojtoztelep után simábban gördül a személygépkocsi, hogy aztán Magyardormány falurésztől elkezdődjék a bíráspróba. Kátyúk, itt-ott aszfaltnyomok, majd kavicshalmok az út felét elfoglalva – előrevetítik a majdani útjavítást, véli a naiv utas. Dehogy, csak az Úz völgyén áthaladtatott valamiféle vezeték lehelyezéséhez szükségesek. Az út? Vélhetőleg rosszabb lesz jövőben, mint idén. Ami, bár ellentmondásnak tűnhet, de: így jó. Egyedüli esélye, hogy megmenekülhessen Úz völgye, ideig-óráig visszarettentse az új honfoglalókat. Kik talán attól sem rettennének vissza, hogy a temetőből a kereszteket eltüzeljék, emlékjelekről a feliratokat lekaparják. Mint a sósmezői haditemetőben, hol a kőkereszteken egykor magyar és német katonák nevei, ma már... Úz völgye: egykor virágzó település fűrészüzemmel, nyolcvan esztendőkkel ezelőtt ezernél több lakossal. Mára se üzem, se lakóház. A néhai iskola is lelakatolva, még felirat sem utal egykori rendeltetésére. A településbe beérve lakókocsitábor, hét közben itt élnek a vezetéket elásó munkások. Fennebb, a domboldalban, az első világháborús hadikápolna, látszik az útról. Máskor zárt ajtaja most nyitva, s tömeg előtte: nem mindennapi ceremónia helyszíne. Esketésre készül ugyanis a sokat látott kápolna. Dr. Szabó József János budapesti hadtörténész hozzánőtt immár az Úz völgyéhez, Sylvester Lajos, lapunk főmunkatársa Úz-völgyi hegyomlás könyve és azonos című dokumentumfilmje nyomán kezdte el kutatni az Árpád-vonalat, az augusztus 26-i emlékünnepségek kitartó résztvevője. Nem csak egymagában, családját is hozza-viszi – így történt, hogy hét esztendeje itt ismerkedett meg egyik fia leendő menyével, s a világi esküvőt otthon már régebb megtartva, összetartozásuk egyházi megerősítésének helyszínéül most az Úz-völgyi hadikápolnát választották. Tulajdonképpen semmi különös ebben, csak egy szép gesztus. Amit sokszorosan megszépít, hogy a ceremóniára készülvén, előző este itt moccant meg először anyja hasában dr. Szabó József János majdani unokája. Íme, nem csak az elmúlás, a múltba révedés, az emlékezés helyszíne immár Úz völgye: de az új életé. Kettős törzsű, évszázados fenyőfa uralja az Úz-völgyi temetőt, méterekre kinyúló ágai kínálva kínálják a központi szerepet: meleg lévén, a tűleveles matÚzsálem árnyában állítják fel az ünnepség „pódiumát”: egy asztalt csupán. S mert a napállás olyan, az összegyűlt több száz fős közönség nem elé, oldalt s mögé áll árnyékot keresve. Onnan nézik, amint a huszárok s székely ruhás legények Csíkszentmárton felől a csak lovakon s terepjárókon megközelíthető úton énekelve megérkeznek – jöttük s a tábori kürt recsegő hangja a jel az ünnepség megkezdésére. Dr. Szőts Dániel, Úz völgye térparancsnoka üdvözli a Kárpát-medence majd minden részéből összesereglett zarándokokat, pár szót szól az Úz-völgyi első és második világháborús harcokról. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere tart ünnepi beszédet, elmélkedésre szólítva a résztvevőket: volt-e értelme a véráldozatnak? Ott, az Úz völgyében, de szerte a magyar haza határain belül és kívül is, hová apáinkat, nagyapáinkat a sors vezényelte. Családokra lebontva, nyilván, nem, csak a fájó űr s az árvák és özvegyek, de a haza tekintetében igen: ráébreszt az összefogás szükségességére. Kölcseyt – a haza minden előtt, áll a központi emlékművön is – és Wass Albertet hívja segítségül: őseinktől örökölt hagyományokat, cselekedeteket elfelednünk nem szabad. Mintha csak itthon lennénk, Sepsiszentgyörgyön, valamelyik hétköznapi délutánon a Székely Mikó Kollégium előtt. Összefognunk kell, és nem csak, míg a szó elszáll. Minden időkben, nem csak egyre nagyobb szorongattatásunkban, Sylvester Lajos is az összefogás szükségességét hangoztatta – és nem csak szóban, de tetteiben is. Kezdeményezője volt az Úz-völgyi emlékünnepségek szervezésének, az emlékmű felállításánál maga is szorgoskodott. Úz-völgyi hegyomlás című könyvével és dokumentumfilmjével a történelem fél évszázados fehér foltjának feltárását indította el, a hadtörténeti kutatások az Árpád-vonal szerepéről és jelentőségéről a második világháborúban ezek nyomán kezdődtek el. Természetes hát, hogy dr. Szőts Dániel felkérte a Sylvester Lajos által oly jellemzően kopjafadoktornak titulált Balázs Antalt, faragjon kopjafát, melyet emlékére az Úz völgyében állítanak fel. Az ünnepség e kopjafa körül folytatódott, Veress László színművész Magyari Lajos versét, az Úzoni Szivárvány női kórus a Székely balladát adta elő – valamilyen formában mindkét alkotásban „benne van” Sylvester Lajos keze. Dr. Szabó József János hadtörténészt lencsevégre kapja a Duna tévé operatőre, ki segéd híján mikrofonállvány szerepére engem kér fel. Derül-e fény manapság is újdonságra az Úz völgyével kapcsolatban, hangzik az indító kérdés, s botcsinálta riporterként folytatom magam: miért kellett ötven esztendőnek eltelnie, hogy a hadtörténeti kutatások elkezdődhessenek? Igen, mostanság is kerülnek elő dokumentumok, főként az orosz források szolgálnak újdonsággal, egy korabeli szovjet hadi mérnöki „zsurnál” még 1944-ben leírja: az Árpád-vonal minden idők legjobban kiépített hadászati védvonala. Hogy ezt csak árulással, csellel tudták áttörni itt, az Úz völgyében és tova, mindkét irányban, a Kárpátok hágóin? Mítoszok, melyek talán a történelmi valóságnál is fontosabbak. Itt, az Úz völgyében is született mítosz német tisztek egyenruhájába öltözött orosz kémekről, kik az augusztus 26-i támadás előestéjén kiszedték a védvonal titkait az erőd gyanút nem fogó, s ezért mindent eláruló tisztjeiből. Ahhoz képest elég nehezen haladtak másnap előre, s a kiürített erőd még egy napig élettelen is tartotta magát, sorolja cáfolatait dr. Szabó József János. Meg a legfontosabbat: aki személyesen beszélt a német tisztekkel, néhai Novák Mária Úz-völgyi tanítónő, azt mondta: ezek olyan németek, mint én. Novák Mária pedig sváb volt... A mítoszok megszületnek, mert meg kell születniük. Hiszen székely ember mai napig nem fogadhatja el, hogy bennünket legyőzhet bárki is. Elárulhatnak minket, esetenként akár saját vérünk is – és újból itthon vagyunk, lásd a Mikó-ügyet. Az Úz-völgyi emlékünnepség a maga rendjén folytatódott, dalárdával, koszorúzással, a huszárok és székely ruhás lovasok főhajtása mintegy keretbe foglalt mindent. S ha nemzeti imánk eléneklésével kezdődött, hát a székely himnusszal kellett zárulnia. Folytatódva mégis az Úz pataka mentén a népünnepéllyel, a tömegre, az évente egy alkalommal összeverődött magyarok sokaságára igencsak rácsodálkozó Bákó megyei kirándulók tekintete közepette. Hazafelé, ismét határon át- és visszakelve, még egy Sylvester Lajos-i hagyománynak hódoltunk volna. De az Anselmo csárdában épp nem volt csórékolbász. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. április 4.Fába vésett, szavak szórta történelemBalázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”. 1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit. A szabadságharc emlékére – Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét. – Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő. Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája – Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata? – A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket. – A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat. A vár lábánál – Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik. – Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy). 2013. április 12.Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.) – A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem? – Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek. – Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől? – Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott. – Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra? – A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára. – Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton? – A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni. – A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről? – Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni. – Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant? – Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit. – Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez? – Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár). 2013. június 24.Gondolatokból épült szoborValóra vált a Sütő András Baráti Egyesület és az író tisztelőinek vágya: vasárnap délután felavatták az első hazai Sütő-szobrot. Sütő András bronzból készült mellszobra a székelyudvarhelyi Művelődési Ház előtti téren, Tomcsa Sándor és Széchenyi István emlékművének társaságában kapott helyet. A szoborállítással nem csak a kezdeményezők és támogatók álma valósult meg, hanem mindazoké is, akik számára Sütő András élete és munkássága példaértékű – hangzott el a vasárnap délutáni ünnepélyes avatón. A Zawaczky Walter-Levente székelyudvarhelyi szobrászművész által megtervezett, a Lázár Imre udvarhelyi műhelyében bronzba öntött mellszobor hivatalos leleplezése a Himnusz eléneklésével kezdődött, majd közéleti, irodalmi személyiségek, a történelmi egyházak képviselői méltatták az erdélyi írófejedelem életművét, emberi és alkotói nagyságát. Bunta Levente polgármester köszönetet mondott a szoborállítóknak, felidézve a néhai íróhoz kötődő emlékeit. Szerinte a gazdag Sütő-életmű a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az író számára „erkölcsi kötelesség volt az igazszólás minden időkben", helytállása megtartó erő volt a sötét időkben, és példája ma is „máglyaként világít" közösségünknek. „A mai napon sokszor elhangzott: ma avatjuk fel Sütő András első szobrát Erdélyben. Ez tényként így van, de ha az irodalom fogalmában és világában gondolkodunk, akkor mindnyájan tudjuk azt, hogy Sütő András szobra már rég áll Erdélyben és mindenütt, ahol magyarul beszélnek és olvasnak. Ez a szobor nem fémből, bronzból, gipszből készült, ez a szobor szavakból, gondolatokból, és nem utolsó sorban abból a magatartásból épült ki, amelyet Sütő András alakított ki olvasóinak, nézőinek százezreiben" – fogalmazott beszédében Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész. Mint mondta, a Sütő-életmű egyik legnagyobb érdeme, hogy a legnehezebb időkben is arra tanított lehet félelem nélkül is élni, „szobra ezért él mindenfelé, ezért épül a mi lelkünkben, tudatunkban". „Ez a szobor kivétel (...), mert alapzatát egy írói életmű támasztja alá, biztosít arról, hogy ez a mű sugárzik mindannyiunk felé" – mondta Gálfalvi, aki befejezésül az író ravatalánál elmondott gondolatait idézte: „Ezért gondolom úgy, hogy ezzel a nyelvvel és ebben a nyelvben kell úgy élnünk, hogy ne vessünk egymásra árnyékot, hanem fényt. Úgy vélem, hogy ez a szobor csak egy percre is, de hozzájárul ahhoz, hogy a cselekvő remény fényben fürösszük meg arcunkat" – tette hozzá. Az íróra és a jó barátra emlékezett az emlékét „hittel és szeretettel" őrző Nagy Pál, a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Egyesület elnöke, aki örömmel üdvözölte a szoborállíttást és baráti szavakkal köszönte meg a kezdemnyezők, megvalósítók munkáját. „Számomra Sütő András nem csillag a máglyán, el-elhalványuló fénnyel, hanem álló csillag, az Esthajnal, vagy a Dél Keresztje " – mondta Lőrincz György író, az adománygyűjtést szorgalmazó Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnöke. Az író úgy emlékezett Sütőre, mint aki „a felemelt fejű sorsvallató emberek fajtájából volt, s aki felemelt fejű hősöket teremtett", olyanokat, akik „majd' egy évtizeden át reményt adtak az erdélyi magyarságnak". Szavait, gondolatait ma már szállóigeként idézzünk, és most már jelenthetjük: szobra „áll az emlékezés örök jogán". „Szerette a tájat és az embereket, s a táj és az emberek viszontszerették őt" – idézte fel büszkeséggel az író harmadik otthonában, Sikaszóban, a Bakó-patak partján levő házban töltött időket Zetelaka polgármestere, Nagy Attila, aki reményét fejezte ki, hogy a község, amelynek Sütő András az egyetlen díszpolgára, a jövőben szintén méltó emléket fog állítani neki. Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke szerint az udvarhelyiek büszkék lehetnek rá, hogy az írónak itt ígérhetett könnyű álmot édesanyja, jó, hogy itt virágozhatott ki számára a könyvek nyelve, a mesékből örök igazságokat nemesítő, csodálatos magyar szó. Az elnök szerint "a szobrok csak látszatra vannak kőből, vagy bronzból, az igazi szobrokat "vérből, szívből és álmokból, megpróbáltatásokból, emlékezésekből és hitbéli igékből formálja az ítélkező idő szobrászi segítséggel". „Egy álomból valóság lett" – summázta a szoborállítást kezdeményező Ferenczy Ferenc, gykori udvarhelyi polgármester, az esemény jelentőségét. Ferenczcy felelevenítette a szoborállítás történetét, név szerint mondott köszönetet mindazoknak, akik az ügyet segítették, adományaikkal támogatták, köszöntötte az avatót személyes jelenlétével megtisztelő Szabó Sándort, Kalifornia állam református püspökét és a Sütő András sírján levő kopjafa faragóját, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antalt. Emlékeztetett, hogy Sütő András a polgármestersége idején, 1992-ben kapta meg a város díszpolgára címet, emlékének ápolását ezért is érezte személyes kötelességének. Beszédét követően Lőrincz György íróval közösen leleplezték a közel 320 kiló bronzból megöntött a mellszobrot, amelyre a történelmi egyházak képviselői adták áldásukat. A koszorúzás után a közel 300 fős tömeg a Székely Dalegylet Férfikórusával együtt elénekelte a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd Bunta Levente átvette Ferenczytől azt az adománylevelet, amellyel a szobrot állíttatók hivatalosan Székelyudvarhelynek adományozták az alkotást. Lázár Emese Uh.ro/itthon/közélet 2014. július 31.Eresztevényen kopjafaerdő emlékeztet Gábor Áronra„Még édesapámmal jártunk volt ki ide, március 15-én, s tettünk le virágot. Volt olyan is, hogy féltünk, baj lesz belőle, de édesapám azért mégis kijárt „ – a fenti mondatot az eresztevényi emlékműnél suttogta egy idős hölgy az unokájának. Gábor Áron születésének 200. évfordulóján kopjafaállítással emlékeztek az ágyúöntőre. Július 31-én, csütörtökön színes ünnepi programmal zajlott az eresztevényi megemlékezés: ifj. Majos Zoltán szavalata után Papp Zsolt, Eresztevény református lelkésze mondott köszöntőt, amelyben rámutatott: az olyan történelmi alakok, akik akkoriban eszköztelennek, hátrányos helyzetben lévőknek tűntek, mint amilyen Gábor Áron is volt, gyakran felborították a papírformát, és megszégyenítették hősiességükkel, találékonyságukkal az erőseket. Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai konzulja hangsúlyozta: a székely ágyúöntő hazájába vetett hite adott bátorságot ahhoz, hogy a szabadságharc alatt megvalósított cselekedeteit végrehajtsa. „Köszönet az eresztevényieknek, akik 165 éven át gondozták, védték ezt az emlékművet. Gyakran volt is mitől félteni, mert nem mindenkinek tetszik. Nincs ez ma sem másképp, hiszen az éjszaka során az Óriáspince-tetőn most lobogó székely zászló zsineget az éjjel ismeretlenek levágták, azzal a céllal, hogy keserűvé tegyék a mai megemlékezésünket. Visszatettük, a zászló lobog és köszönettel tartozom ezeknek az embereknek, hiszen megerősítik hitünket és elkötelezettségünket. Így volt ez 1848-49-ben is, ezért érezzük Gábor Áront ma is közel magunkhoz” – fogalmazott ünnepi beszédében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. Az ünnepi hangvételű zenei összeállításról ezúttal a magyarországi vendégek, azaz a budapesti, XIV. kerületi Mátyásföldi Koncert Fúvószenekar gondoskodott: az emlékmű mellett sorakozó kopjafák megkoszorúzásához is ők szolgáltatták a zenei kíséretet. A koszorúzást követően Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese mondott áldást, majd a Szentegyházáról érkező gyermekkórus rövid koncertje következett. Ruszka Sándor gitárjátéka után Balázs Antal fafaragó mester beszédét hallgathatták meg az egybegyűltek, aki Sombori Sándor írót parafrazálva elmondta: az eresztevényi emlékműnél régen az arra járó székelyek megemelték kalapjukat, levetették bundasapkájukat, megadva a tiszteletet Gábor Áron emlékének, még a gyakran fagyosan süvítő Nemere dacára is. Kovászna Megye Tanácsa Sajtóirodája, Erdély.ma 2014. október 11.Emlékőrző GalíciaHa a hangrögzítés technikájának bár töredékével rendelkeztünk volna ifjú korunkban, sok részletet menthettünk volna meg nagyapáink-apáink első világháborús emlékeiből – osztottuk meg véleményünket Balázs Antallal, akinek abban a szerencsében volt része, hogy magyarországi barátaink meghívták Galíciába meglátogatni a magyar katonai emlékeket őrző vidékeket, az első világégés véráztatta háborús színtereit. S mert egyre fogy az évfordulós esztendő, arra kértük, ossza meg olvasóinkkal is lengyelhoni élményeit. – Bedécs Gyula régi barátomnak megígértem, hogy ha Galícia felé mennek, emlékkopját faragok a brassói huszonnégyes honvéd gyalogezred emlékére, és személyesen elviszem velük oda – kezdett a történetbe. – 2012-ben voltunk mi már együtt, ugyancsak a huszonnégyesek emlékeit keresve, Olaszországban, eljutottunk Doberdóig, az Isonzóig, viszontláthattuk a Pó-síkság magyar vér áztatta harci színtereit. Ebben az évben Galícia következett, ide szervezett emléktúrát a győri székhelyű Isonzó Baráti Kör. Ismerkedni mentünk a galíciai harcterekkel-emlékekkel, főt hajtani ott nyugvó hőseink sírhantjánál. Itt közbevetem: mifelénk is élt egy hivatásos haditudósító, aki a huszonnégyesek nyomában bejárta Galícia és az olasz front színtereit, s megrázó eseményeit könyvben rögzítette. Ádám Éva író a lengyel származású Kamenitczky Etelka volt, aki bányafelőr lányaként született Köpecen. Könyvének hasonmás kiadása régi feladata a hazai magyar könyvkiadásnak. Síremléke a Fehér megyei Kulcs temetőjében áll, múlhatatlan érdemeiért nem emelt neki emléktáblát Köpecen az utókor. – Én Rymanówban találkoztam barátaimmal – folytatja Balázs Antal. – Első megállónk Salis Soglio volt. Ott áll Galícia legnagyobb erődje, az akkor épített 15 közül! Ezeket bekerítették az oroszok. Kiéheztették az erődök katonáit, akik fűrészkorpával keverték a lisztet, hogy mindenkinek jusson egy darab kenyér, majd fogságba hurcolták a legyengülteket Oroszországba. Emlékezetes marad számomra, mert itt hajtottak főt a Harangozó dédunokák felmenőjük, Harangozó István síremléke előtt. Emlékbeszédet mondott Harangozó Bertalan, Vas megye jelenlegi kormánymegbízottja, imát Harangozó Vilmos kőszegi plébános, felhangzottak Kulcsár Béla harmonikaművész katonadalai. Megható volt. Másnap eljutottunk Galícia egyik legnagyobb hadtörténeti múzeumába, megtekinthettük annak nagyon gazdag gyűjteményét, ez a város volt Przemyśl. Magyar katonák-kiskatonák vére áztatta itt a földet, megrázó élmény volt látni, ahogy a sokat szenvedett és szabadságszerető lengyel nép mennyire őrzi-gondozza a magyar hősöket befogadó temetőket! Koszorúztunk. Az első világháborúban magyar katonák ezrei haltak hősi halált az itt álló romos erőd egykori orosz ostromakor. Nekik állított emléket a költő Gyóni Géza a Csak egy éjszakára című versében. Egyike volt az erőd védőinek, itt került orosz fogságba, ahonnan soha nem tért haza. Azt azonban már kevesebben tudhatják, hogy a Bodosban nyugvó Egyed Géza tanító a krasznojárszki fogolytáborban kötött barátságot Gyónival, aki felett halálakor lévita képzésű református kántortanítóként mondott emlékbeszédet – csavargatva az emlékezés gomolyáját, ezt is felelevenítjük Balázs Antallal. A magyar nép külön emlékművet szentelt a przemyśli vesztett csatának. A Margit híd budai hídfője mellett áll az oroszlános emlékmű, rajta ennyi: Przemyśl. És ha magunkat keressük, van még érdekes dolog, ami minket, sepsiszentgyörgyieket ehhez a galíciai városhoz köt: a megyeszékhely szívében, a Szent József-plébániatemplom tornyában naponta megszólal egy szép hangú harang, melyet ebben a városban, Lengyelország egyik nagyobb harangöntödéjében öntöttek! – Augusztus 6-án Luznára igyekeztünk, ahol bemutatták a Pustki-dombon fekvő hősi temető magyar részlegét – sorolja Balázs Antal. – Menet közben fejet hajtottunk a Gorlicei-domb előtt is, a második sorsfordító galíciai ütközet színhelyén. A Pustki-domb temetőjét nemzetiszín szalaggal vettük körül, és minden magyar katonasíron meggyújtottunk egy mécsest. Tábori misét tartottak a csoport magyar papjai, ministráltak a Harangozó fivérek, az Isonzó Kör bemutatta műsorát. Számunkra emlékezetes meglepetés volt, hogy a misén tiszteletét tette a luznai önkormányzat képviselőete. Tarnówba siettünk, Bem apó szülővárosába, és útközben igazi élmény volt megállni Limanówban. Itt van a Limanovai Magyar Hősi Temető. Felolvastuk Muhr Ottomár limanovai hős ezredes emlékművének megrázó feliratát, amelyen a 9. császári és királyi huszárezred magyar katonáinak neve sorakozik. A magyar nyelvű felirat így hangzik: „1914 december 11–12-én ezredes urunkkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére”. Fergeteges harc alakult ki itt annak idején, az ezred leszállt a lóról, és kézitusára került sor. Az ezredes sortüzet és rohamot vezényelt, s ennek során hősi halált halt... Nincs olyan szó, amellyel ki lehetne fejezni, hogy mit éreztem én, a csehétfalvi székely ember, amikor Tarnówban megláttam annak a Bem tábornoknak a díszes és szép síremlékét, aki életét az utolsó percig veszélyeztette a magyar szabadságért, és örökre összekötötte a barátság fonalával a magyar és a lengyel nemzetet. Azt már a nem Háromszéken és Erdélyben élő olvasóink kedvéért jegyezzük meg, hogy Bem tábornok Háromszék földjén is többször megfordult. Petőfivel egy moldvai útjáról hazatérőben nagyon letörten találkozott Bereckben, és elmondta a költőnek, hogy szívesen jönnének fegyverbe Háromszékre a moldvai csángó magyarok, de akkor oda vissza soha nem tudnának térni, hiszen mit mondanának az ott élő románok, hogy ők Erdélyben a románok ellen harcolnak! A Bem–Petőfi találkozó emlékműve Bereck főterén áll, szobra Kézdivásárhely szívében, nevét felvette a lemhényi iskola. A nemzetét elnyomó orosz cári hatalom ellen akart harcolni, úgy gondolta, a török–orosz viszályban szerepet kaphat még, így beállt a török seregbe. Ám ahhoz, hogy abban harcolhasson, fel kellett vennie a muzulmán hitet. Így lett Bem Józsefből Murad pasa, aki a szíriai Aleppo városát megmentette a pusztítástól. Ott szerzett sérüléseibe halt bele. 79 évig pihentek földi maradványai az aleppói temetőben, majd 1929-ben szülővárosa kezdeményezésére exhumálták hamvait és hazaszállították. A lengyel katolikus püspöki kar azonban nem engedélyezte keresztény földbe temetését, ezt igen leleményesen Szyszko Bohusz szobrász-építész úgy oldotta meg, hogy egy mesterséges tó közepén hat oszlopra helyezte Bem szarkofágját, a tábornok végső nyughelyét. Az égbe temették Bem József maradványait! – Utunk utolsó emlékezetes állomása Tuchów volt, számomra a legfontosabb település, mert ennek a városkának hadi temetőjében nyugszanak a sokat szenvedett magyar királyi brassói 24-es honvéd gyalogezred hős katonái, a mi vidékünk férfiai. Ebben a temetőben a meghatódottságtól megszállva helyeztük el zuhogó esőben az általam faragott kopját azoknak az emlékére, akik soha nem láthatták meg székelyföldi szülőfalujukat. Amire bedöngöltük a kopjafát, megérkezett a városka polgármestere. Látni lehetett arcán a megilletődöttséget, pedig egy szót sem értett abból, ami ott elhangzott! Mire a kőszegi plébános megszentelte a kopjámat, kisütött és ránk mosolygott a Nap. Szerethette az Úristen a huszonnégyeseket – mondtam a plébánosnak, mert megsiratta őket. Végezetül pedig egy nagyon megható dolog történt: az a polgármester, aki szemtanúja volt az emlékállításnak, odajött, és megsimogatta a kopjafát! Hirtelen hazagondoltam, és azt mondtam magamban, hogy micsoda nemes gesztus lett volna, ha a mi megyénk prefektusa is megsimogatott volna legalább egy emlékkopját azok közül, amelyeket felszenteltünk Gábor Áron síremléke mellett az eresztevényi temetőben. Mennyire más érzéssel távozott volna onnan az a pár száz résztvevő, aki jelenlétével megtisztelte a szabadságharcos hős születésének bicentenáriumát! A lengyelek szeretetét felülírni nem lehet. Most hiszem, hogy mennyire igaz az a négysoros, miszerint „lengyel s magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát!” Azt is világgá kiálthatta volna Balázs Antal, hogy a lengyelek is megértsék, hogy a távoli Háromszéken, a Rétyi Nyír előterében szépen felújítva áll a huszonnégyes honvéd egész alakos szobra, amelynek újbóli avatóünnepségét jeles személyiségek jelenlétében tartottuk 2010. augusztus 20-án. Ezek a fiúk bámulatra méltó haditettekkel, hősi eseményekkel írták be nevüket az első világháború történetébe. Kilencvenhat esztendeje annak, hogy Galíciában és az olasz fronton elnémultak a fegyverek, s már azok is hantok alatt pihennek, akik hazatérhettek a harcmezőkről. Galíciában estek át a tűzkeresztségen, védték a Kárpátokat, az Uzsoki-szorost. 1918 januárjának kemény telén parancsszóra átvitték őket az olasz frontra. Assiago alatt, a Piavé lankáján vívták lankadatlan küzdelmüket egészen az összeomlásig. „Galícia véráztatta mezőin A szellő is csak susogva szálljon, Hősök nyugszanak ott, fiatal fiúk, Hősök álmát ne zavarja meg senki a világon!” Bíró István fiatal önkéntes sorai ezek, amelyek a korabeli hírlapokban láttak napvilágot. 1914 októberében 285 halottat, 759 sebesültet jegyzett a statisztika, 853-an eltűntek! Ők voltak a muszka áradat fenntartói, a magyar bánat és hősiesség jelképei. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 20.Határőrző emlékjelekMég a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk. Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét. Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak. Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is. – Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni. Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk. Meglepetés és munka az emlékhelyen A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől. – Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük. Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette. A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere. – A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 9.Kopjafa a templomépítő emlékéreA sepsiszentgyörgyi unitárius templom építőjének, az egyházközséget 1972–1998 között szolgáló Török Áron lelkésznek emlékére avattak tegnap kopjafát az unitárius templom udvarán. Emlékbeszédében Kovács István elődjét a népét, közösségét szolgáló lelkésznek nevezte, aki gyülekezete szürke eminenciásaként nem a nagy, látványos szerepvállalások, a minden megvalósítást magára vállaló ember pózában díszelgett, hanem mindvégig megmaradt szerénynek. Ezért is fogadta el a család kérését, hogy az egy éve elhunyt Török Áron emlékére Balázs Antal által faragott kopjafát ne a templom oldalára rögzítsék, miként az eredeti elképzelésük volt, hanem a lelkészi hivatal bejáratával átellenben, hiszen ez volt az a hely, ahol őrködött közössége felett. Balázs Antal kiemelte: Török Áron számára kopjafát faragni nem bizonyult egyszerűnek, mert bár az egykori tiszteletes egyszerű ember volt, őt mégis több illeti. A faragott fa motívumait is elmagyarázta a gyülekezetnek: a tulipán a neki életet adó jó székely asszony édesanyját jelképezi; a kenyér, hogy jó homoródmenti búzakenyéren nőtt fel, amelyet Ő később, mint Jézusra emlékeztető falatkát, adott megannyiak kezébe; a hosszú kehely, amiből oly sokszor a bort is kiosztotta; a buzogány, mely ténykedésének igazi jelképe: harca templomromboló, majd templomépítő korban; a csipkézés arra utal, a mi népünk nótavilága sem elhanyagolható; és végezetül a torony, az unitáriusok jelmondatával: egy az Isten. A torony, melynek faragásakor Balázs Antal nagyon-nagyon vigyázott, hogy meg ne sérüljön, hiszen ott van Török Áron lelke. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 28.Mint hajdanában a népdal (Megújult a székely himnusz emlékműve)Sokan talán nem is tudják, hogy Sepsiszentgyörgyön emlékműve van a székely himnusznak. A belvárosi református templom kertjében, a – nem is tudom, most mi a hivatalos neve, de számunkra úgy hangzik szebben: – Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu utca kereszteződésénél, két fenyőfa közt áll a kopjafa, rávésve a székely himnusz szövegírójának és zeneszerzőjének neve, a hozzáillesztett táblán pedig a mára himnusszá vált vers sorai olvashatóak. A nyolc esztendeje ott álló emlékművet megviselte az időjárás, városunk névadója – és a himnusz szerzője – névnapjára azonban ismét olyan, akárha új lenne. Faragója, a kopjafadoktor, Balázs Antal újította fel, s hogy az ismét széppé varázsolt emlékmű legyen újraavatva is, arra alkalmat szolgáltatott a tegnapi istentisztelet. A szertartást követő kiselőadásában Balázs Antal előbb a székely himnusz szerzőjének életútját ismertette: Csanády György százhúsz esztendeje született Székelyudvarhelyen, kolozsvári egyetemistaként sodorta el az első világháború Budapestre, ahonnan a trianoni döntés után már nem térhetett haza. 1952-ben hunyt el, azt kívánta, hamvait otthon, a családi sírboltban helyezzék el – ismert okokból erre csak később kerülhetett sor. A székely himnusz zeneszerzője, Mihalik Kálmán szintén Kolozsváron volt egyetemista, az orvosi egyetem világháború miatti menekítésekor Budapestre, majd Szegedre került, kitűnő zeneszerzőként, ígéretes orvosként ott hunyt el 26 évesen az akkor még gyógyíthatatlan tífuszban. Trianon után a szülőföldjükről elmenekült, a csonka Magyarországon otthonra lelt székelyek körében a honvágy sok dal születését eredményezte, 1921-ben írta meg Csanády Bujdosó ének címmel versét, megzenésítésére Mihalikot kérte meg. Azért adta azt a címet versének, mert akkor mindenki bujdosott – magyarázta Balázs Antal. Az immár megzenésített verset előbb a budai hegyekben énekelgették a székelyek, első adatolt előadására 1922-ben került sor, Budapesten egy leánykórus adta elő, még az eredeti címmel. „Aztán olyan sokszor, olyan sokan énekelték, hogy székely himnusz válott belőle” – mondta Balázs Antal. A himnusznak azonban hányatott sors jutott, Erdélyben az első román világ alatt tilos volt énekelni, a kicsi magyar világban sem nagyon szorgalmazták, hiszen a magyar nemzetnek van egységes himnusza, hát akkor miért énekeljenek a székelyek egy másikat is. A második világháború után ugyanvalóst tiltott volt, de 1989-et követően már szabad, „ha tetszik, ha nem azoknak, akiknek sérti a fülét. Mert nekünk van címerünk, van zászlónk, van himnuszunk, csak önrendelkezésünk nincs” – állapította meg keserűen Balázs Antal. Elmondta azt is, a ma énekelt székely himnusz szövege nem azonos teljes egészében a Bujdosó énekével, a kisebb változásokat azzal magyarázta, a himnusz úgy terjedt, mint hajdanában a népdal. „Olyan csodálatos, hogy senki sem tanítja, mégis mindenki tudja” – zárta beszédét, megjegyezve még, hogy a templomkertben található emlékművön az eredeti versszöveg olvasható. A templombéli előadást követően az istentiszteleten részt vevők a felújított emlékművet körbeállva énekelték el a székely himnuszt. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 23.Művészet mint hobbiMindig nagy tisztelettel adóztam azoknak a pedagógus-társaimnak, akik a mindennapi iskolai feladatokon túl vésőt, kalapácsot és egyéb eszközöket vettek kezükbe, s belevésték a fába, vászonra vetítették álmaikat, vágyaikat. Különösen nagy együttérzéssel szoktam követni azoknak a tornatanároknak ilyen irányú foglalatosságát, akik a sportpálya, tornaterem mellett szinte hivatásszerűen élik meg művészi hajlamukat, s bizony többen közülük a hivatásosokat is lepipáló önzetlenséggel és őszinteséggel hajolnak a kezük alatt megelevenedő fa, kő, márvány fölé, s próbálják belőle kibontani az abban általuk felfedezett világot. Balázs Antal nyugalmazott tanító nevét kopjafái tették közismertté, a gelencei Kelemen Dénes, ugyancsak nyugdíjba vonult tanító faragótudományát és ízlését sokfelé állított, kisebb és nagyobb méretű kapuk mutatják. Nemes Emil tanító nemrég lepett meg egy csodálatos faragott órával, de az ő keze munkáját dicséri a Kós Károly Szakképző Líceum főkapuján belüli felirat is. Ravasz Erzsébet matematikus újabb és újabb színekkel lep meg rajzlapjain, Molnár János kovásznai informatikatanár nemzetközi hírnévnek örvendő színjátszócsoportot verbuvált. Kevesen tudják, hogy a Mikes Kelemen Főgimnázium bejárati díszes kapuját egy sporttanár, Szőcs Levente faragta, s ugyancsak tornatanár, Kiss István készítette a Gödri Ferenc Általános Iskola elé a bejárati kiskaput. És sorolhatnám tovább. Persze, nem csupán ennyire futja a sporttanárok sokrétű, órákon túli elfoglaltságából, hiszen sokan közülük jól zenélnek, van, aki nagy elismerésnek örvendő művésztánccal gyönyörködteti a tánckedvelőket. És most itt van ez a lenyűgözően szép kiállítás! Nem is akárhol, hanem a sportiskola tanácskozó termében. És nem is akármivel lépett elénk a kiállító, Dobolyi Gyula sporttanár: ezek már nem a megszokott kopjafás alkotások, nem is kapuk vagy sulykolók, hanem azoknál többet nyújtó, talán megmunkálásukban is igényesebb remeklések. Ez már igazi faszobrászat, a kiállító több évtizedes gyötrődésének, faimádatának, a gyönyörködtetés kényszerének szüleményei. Az elvont szobrászat formajegyeit könnyű felismerni, ám éppen ezért ragad magával a közszemlére állított, gondolatébresztő alkotások mindegyike. Egyik-másik Jecza Péter mély gondolatokat hordozó, annak idején nagy feltűnést keltő márvány-műremekeit juttatja eszünkbe, de fellelhetjük a népi fafaragászat közkedvelt elemeit is. Címmel nem látta el ugyan egyik munkáját sem, így hát a néző, a látogató fantáziájára bízza a titkok megfejtését. Mindjárt a terem közepébe állított, óriási körtefagyökérből kialakított furcsa alakzat akár jelképeként is felfogható egészen eltorzult világunknak, annak az összevisszaságnak, amelyben élnünk kell. Ennek mintegy ellentéte a csodálatos gólya, amely a remény, az újjászületés, a jövő hordozója lehet. A kidolgozandó fa alakja adja a lehetőséget arra, hogy bizonyos utalásokat, érzelmeket közvetítő formát kialakítson a művész. Ezt már ő jegyzi meg, s megtudjuk tőle azt is, hogy valamelyik csíki falu egyik csűrjében sorakoznak munkái, s a kibontásra váró, egyelőre holt nyersanyagok is. No meg a Kós Károly Szakképző Líceum műhelyének előcsarnokában vigyázza a jövőt gipszbe merevítve a Kós Károlyról készített, küzdelmet és helytállást sugalló mellszobra. Dr. Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. július 23.Akit szeret a kilyénfalviak lelkeÜnnep volt július 22-én, szerdán Kilyénfalván: az emlékállítás, a tanúságtevés és szórakozás ünnepe. A falunapok keretében emlékművet lepleztek le, búcsús szentmisén vettek részt és kulturális műsorokon, koncerten kerestek kikapcsolódást a lakosok. A kis közösség összefogásából született meg a templomkerti, szerdán leleplezett emlékmű, melyen márványtábla áll, rajta pedig felirat: Balázs Antal, Fr. Ivó OFM (1918-2000) emlékére őszentsége Ferenc pápa által meghirdetett Megszentelt élet évében állíttatták a kilyénfalvi hívek. 2015. „Úgy gondoltam, hogy a Szentatya által meghirdetett Megszentelt élet évében méltó, hogy falunk szülöttének emléket állítsunk. Már tizenöt évesen, 1933-ban belépve a mikházi kolostor kapuján, érezte, hogy hazaérkezett. Álmában a Szűzanya vigasztalását hallotta, ami egész életében erőt adott számára: ne félj, hiszen nem vagy árva. Nemcsak Jézus tanítását hirdette, de igyekezett aszerint is élni, igazi szerzetesként sokat tett a papi és szerzetesi hivatásokért, példát mutatott önzetlenségével, emberségével, önfeláldozásával mindnyájunknak. Nemcsak köztünk, hanem velünk és értünk élt. Lenyűgöző személyisége, közvetlensége azokban, akik személyesen is ismerték, kapcsolatba kerültek vele, mély nyomokat hagyott, melyet remekül példáz, hogy mindenki szent embernek tartotta, emléke szeretetteljes mosolyt csal az arcunkra. Rendkívüli ember volt a maga szerénységében, példájával tanított. Szeretnénk ezzel a szerény emlékművel megköszönni mindazt, amit egyházunkért, szerzetes közösségéért, papi és szerzetesi hivatásokért tett” – fogalmazott Fejér Lajos plébános. Az emlékművet a szárhegyi ferences szerzetes, Fr. Laczkó-Dávid Anaklét leplezte le, majd szentelte meg. Ünnepi szónokként Ivó testvérről is szólt búcsús prédikációjában. Közvetlenül, ahogyan a szerzetes élte életét. Elmondta, a faluban Antikaként emlegették, és emlékeznek, hogy gyerekkorában, ha társai csúnyán beszéltek, ő sírva fakadt. Sosem értette, miért szidják Istent, ha nem is hibás. „Egészséges humora volt, ezt példázza, hogy amikor szerzetesi nevén mutatkozott be: Ivó testvér vagyok, de mivel sokan a szerzetesi neveket nehezen jegyzik meg, ezért hozzátette: nyugodtan mondjad, hogy részeges testvér. Aztán versikét is hozzáfűzött: aki magát leissza, se előre, se vissza” – idézte a falu szülöttjét Anaklét testvér. Sokan voltak, akik látva Ivó testvér életét, szerettek volna ők is ugyanott megrészegedni, az isteni szeretet forrásánál. Balázs Katalin Székelyhon.ro 2015. augusztus 3.Kopjafafalu, örök emlékeztetőülAz innen elszármazottakat nem várja szülői ház, nem nyitnak kaput, nem terítenek asztalt a szőlőlugas alatt, mert a falut víz takarja. Csak emlékezni jönnek haza minden esztendőben, azért haza, mert mindennek dacára ide kötik őket a gyökerek. A Küsmöd-patak menti székely falut 27 évvel ezelőtt árasztották el. A gát, a víztározó megépítését követően a falu házai, a templomok is sorra a tó fenekére kerültek, az embereknek költözni kellett, nem volt könyörület. Fájó szívvel hagyták el az ősi portákat, s búcsúztak el attól az élettértől, amit a Jóisten nekik rendelt. Át kellett élniük az ősi hagyaték temetését, s a pusztulás elől menekülve szóródtak szét a nagyvilágban. Idén újból hazajöttek az elszármazottak kopjafafalut avatni és az együvé tartozás erejét ünnepelni. Rekordok könyvébe illő csoda – 164 kopjafával 1995-ben Sükösd Árpád jóvoltából saját siratófalat építettek az egyedülálló történelmi és vallási bözödújfalusi közösség emlékére, amelyben katolikusok, unitáriusok, görög katolikusok és székely szombatosok éltek együtt évszázadokon át példás egyetértésben. Az idei augusztus elsejei találkozóra kopjafafalut létesítettek a siratófal szomszédságában. Minden kopjafa egy-egy elárasztott háznak, gazdaságnak, egy elűzött családnak állít emléket. Az utcákat úgy alakították ki, ahogy eredetileg helyezkedtek el, Alszeg, Felszeg, a Vizentúl, s a szomszédok ugyanúgy egymás mellett kaptak helyet, ahogy egykoron. Végig lehet sétálni az utcákon, mindenki megtalálja a sajátját. 164 kopjafát állítottak, melyek példátlan összefogás eredményeként a Kárpát-medence 64 településéről származó fafaragó munkáját dicsérik, Sepsiszentgyörgytől Homoród-almásig, a Felvidéktől Somosdig, Alsócsernátontól Matyóföldig, Csókfalvától Székelykeresztúrig és sorolhatnám. A szervezők megkeresésére ingyen vállalták a munkát együttérzésük jeléül azokkal, akiket a kommunista diktatúra kiparancsolt a faluból. S ezzel bizonyították, hogy nem veszett ki a magyarokból az összefogás, hatalmas ereje van ma is. Balázs Antal sepsiszentgyörgyi fafaragó, aki a 164- ből 38 kopjafát faragott ki, elmondta, jó lenne, ha a fafaragók összefogását a politikusok is követnék. – Összefogtunk, és rekordok könyvébe illő alkotást hoztunk létre. Bözödújfalu feltámadt, s ha ez nem csoda, akkor mi? Sokan faragtunk, sokat. A lelkünket is belefaragtuk, hogy aki hazajön, átölelhesse a kopjafáját, a házát, ahol megtanulta kimondani két legszebb szavunkat: édesanyám és édesapám – fogalmazott a fafaragó, nyugalmazott tanító. A fecskék is hazajártak, keresték a házakat A rendezvényre nagyon sokan jöttek el, rengeteg gépkocsi sorjázott az úton, benépesült az emlékhely, a kopjafafalu s az egykori utcák emberekkel teltek meg. Ismét élet volt Bözödújfaluban. A szertartás szentmisével kezdődött, a plébános hangsúlyozta, hogy Romániában talán ez az egyetlen falu, amelyikről mindenki hallott, és örvendetes, hogy az innen elszármazott közösség örök emlékeztetőül kopjafákkal jelzi: nem lehet falvakat nyomtalanul eltüntetni, mert az emberek tovább élnek, és feltámasztják a falut. Id. Szombatfalvi József esperes, Bözödújfalu szülötte bevallása szerint az utóbbi két hétben mindennap jelen volt a munkálatoknál. Volt ideje emlékezni a falura, a lakókra, a gyermekkorára, a történésekre. – A magyar kultúrtörténet egyedi eseménye zajlott Bözödújfaluban, olyan tragédia, amely kínos örökségünk. Mégis mindig a megértésről, a szeretetről és a megbocsátásról szóltam a híveimnek. Mert anyagi javaink odavesztek, de lelkünk és utódaink iránti felelősségünk megmaradt. Úgy, ahogy egykor Ábrahám, nemcsak anyagi javakat örökíthetünk át gyermekeinknek, hanem hitet és szeretetünk melegét is. Jó lenne csak szívünk jobbik felét, csak a mosolyt átadni, hogy gyermekeink ne fekete és kínos örökséget kapjanak. Jó lenne úgy elmenni, hogy ne legyen tartozásunk, hogy megbocsátottunk minden sértést és bántást. A sírok mellett ki kell békülni. Ábrahám is szerette volna, ha Izmael és Izsák békében él. Milyen más lett volna a világ, ha a két testvér szerette volna egymást. A szeretet és megbocsátás a mi örökségünk. A szeretet és a megbocsátás ereje hozta létre ezt a kopjafafalut, melynek utcáin ezután járni fogunk, és megállunk házunk előtt. Megrázó, hogy miután a falu a tóba süllyedt, a fecskék minden évben visszatértek, keringtek a tó fölött, keresték az ősi fészket, de nem találták. A mi gondolataink is ott keringenek, betérünk templomainkba, halljuk a harangokat, a kereplőt. Három éve ígértem, hogy újjáépítjük a falut, és íme, újjászületett, mert közösségünk vezetői mellénk álltak. Csibi Attila polgármester rábólintott, azt mondta, ha lehetne, akkor legyen! Lett, áll a kopjafafalu. De van egy üzenetem a világnak: úgy dolgozzunk, úgy gondolkozzunk, hogy ne születhessen több kopjafafalu. Mert, sajnos, azon az úton járunk, hogy sok kiöregedett falu helyén nemsokára kopjafafalut állíthatunk! – fogalmazott az esperes. A római katolikus templom tornyát is újjáépítik – Nem a mi dolgunk ítélkezni és felelősöket keresni, de átéljük azt a fájdalmat, amit a bözödújfalusiak átéltek. Az önkormányzat az emlékezők mellé áll, nem lerombolni szeretné a falu maradványait, hanem építeni akar. 2014-ben a falurombolás jelképes hírvivője, a katolikus templom tornya, nem bírta tovább a víz szorítását, feladta a harcot a hullámokkal, és összeomlott. Elkéstünk azzal a tervvel, hogy a tornyot megerősítve, megőrizzük azt a jelet, ami annyi emberben váltott ki döbbenetet az elárasztott falu fölött őrködő templomtorony láttán. Terveink vannak, szimbólumként, üzenethordozóként vissza szeretnénk állítani a katolikus templom tornyát; meglesz, mert Isten is úgy akarja és a támogatók, a budapesti Székely Hargita Alapítvány, a magyar kormány is mellénk áll. Készül egy falumakett, amely a Rhédey-kastély egyik termében kap helyet. Építkezni a romok üzenetén is lehet, s mi felvállaljuk ezt – fogalmazott Csibi Attila polgármester. Egy imádkozó és dolgozó népet nem lehet elpusztítani – Bözödújfaluban jelképesen benne van az egész erdélyi magyarság sorsa. A hatalom sohasem szűkölködik magyarázatban. A jelen sivár víztükör, de a jelenben benne rejlenek a lehetőségek is. Soha nem volt könnyű sorsunk, a megmaradást senki sem tudja helyettünk vállalni – mondta dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja. Dr. Grezsa István, a miniszterelnökség miniszteri biztosa azt hangsúlyozta: – Nemsokára az elmúlt száz esztendő számvetésére kerül sor, s nem mindegy, milyen mérleget vonunk meg, hiszen a kisebbségi sorsra jutott nemzettársaknak sokat kellett szenvedniük, s a kútból fel kellett emelkedniük. Azt szeretnénk, ha 2020-ban egy gyarapodó magyar nemzet tagjai lennénk – mondta a felszólaló. Soós Zoltán,a Maros Megyei Múzeum igazgatója azt hangsúlyozta, hogy csak a fizikai dolgokat lehet elpusztítani, azt a népet, amelyik imádkozik és dolgozik, nem. Legyen ez a falu az újjáépítés példája! Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök arra tért ki, sajnálatos, hogy közösségeink – a Hargita és Maros megyei – eltávolodnak egymástól. Fontos lenne a megye- és a belső határokat lerombolni, hiszen a Székelyföldön belül nincs határ. Élő és szerves kapcsolat kellene kiépüljön a székely régiók között. A felszólalók sorában az elszármazott Sükösd Árpád következett, aki Ausztriában él, s akinek a nevéhez az emlékhely létrehozása fűződik. Az ünnepi műsort a sárospataki ifjak fellépése, majd a faragóknak és támogatóknak járó díszoklevelek átadása, közös fotózás követte. Az ünnepség után az emlékező családok virágot helyeztek el a kopjafák lábánál, sokan az árnyas domboldalakon időztek még, saját birtokaikon piknikeztek, miközben a tó tükrét fürkészték. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 6.Hűséget tanulni a vértanúktólKözel kétszázan emlékeztek kedden Sepsiszentgyörgyön, a 166 évvel ezelőtt kivégzett tizenhárom aradi vértanú halálának évfordulóján. Az esemény a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren zajlott, ahol tizenhárom kopjafa hirdeti az aradi tizenhármak emlékét. Balázs Antal, a kopjafákat készítő nyugalmazott tanító elárulta, az elmúlt hetekben többen is bejelentést tettek a 112-es segélyhívószámon, hogy a már említett tizenhárom kopjafa közül három eltűnt. Mint fogalmazott, köszöni az aggódást, ám azok nem tűntek el, csupán megújultak: eleinte három közülük, majd az összes. A megemlékezést megelőző napon valamennyi visszakerült helyére. Balázs Antal ugyanakkor nehezményezte, hogy bár Sepsiszentgyörgy lakosságának nagy része magyar nemzetiségű, mégis oly kevesen vettek részt az aradi tizenhármak hősiessége előtti főhajtáson. A kopjafakészítő a jelenlevő diákoktól csupán annyit kért, vegyék át az idősektől a stafétát, és tiszteljék a magyar értékeket. „Csak az hal meg, akiről végleg megfeledkeztünk” – jelentette ki a megemlékezésen Szabó Lajos római-katolikus kanonok. Mint fogalmazott, ezektől az emberektől „elsősorban hűséget tanulhatunk az adott szóhoz, a becsülethez, a néphez és az Istenhez. A hűség olyan hiánycikk lehet az életünkben, amely nélkül továbblépni, megmaradni ebben a széles nagyvilágban egészen biztosan nem lehet”. Az eseményen a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot képviselve Nagy Zoltán rövid történelmi áttekintést tartott a 166 évvel ezelőtti eseményekről. Rámutatott, a tizenhárom vértanú közül tizenkettő tábornok, egy ezredes volt, nemzetiségüket tekintve pedig volt köztük örmény, szerb, horvát, osztrák, német. Kihangsúlyozta: legkevesebb, négy magyar. Az eseményen a Székely Mikó Kollégium diákjainak A tizenhármak emlékezete című műsorával és a Református Kollégium Refsonor kórusának közreműködésével emlékeztek az aradi vértanúkra, a koszorúzást követően a magyar és a székely himnusz eléneklése zárta a rendezvényt. Bencze Melinda Székelyhon.ro 2015. október 7.„Kapcsokra van szükség” – Az aradi vértanúkra emlékeztek Erdély-szerteA magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen. A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás. „A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt. Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta. „Nem elég egyszer felállítani a szobrot" Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület. Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le. „125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen. Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet. „Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti". Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható. „Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította. Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában. Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott. „Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet" Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban". Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe. A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat." Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is. „Főhajtáskor tudunk erőt meríteni" Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit. Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát. A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes. Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt. Krónika (Kolozsvár) 2015. december 14.Legyünk csillagot látókAz emberi élet nem lehet öncélú, úgy kell dolgoznunk, alkotnunk, hogy szellemiekben, lelkiekben és anyagiakban is megerősödjön közösségünk, hogy ne csak múltunk nagyjai tegyenek büszkévé, hanem a jelenben lévő emberség, egymásra figyelés és az istenhit is – hangsúlyozta ünnepi prédikációjában Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tegnap a kétszáz éve született Berde Mózsa forradalmi kormánybiztos emlékét idéző sepsiszentgyörgyi istentiszteleten az unitárius templomban, mely alkalomból kihirdették a lapunk és a Háromszéki Magyar Sajtóért Alapítvány (Hármas Alapítvány) kezdeményezte szoborpályázat eredményét. Bevezető imájában Kovács István házigazda lelkész az adventi fény és az összefogás szerepét hangsúlyozta: „ha összeadjuk fényünket, legyőzzük a sötétséget”. Azt mondta, a múltból sugárzik azoknak a fénye, akik előttünk jártak, lángoltak, világítottak, fényük a jelent is beragyogja, erőt ad gerincet kiegyenesíteni, hinni, álmodni, bízni, hogy bár sokszor látszólag győzelemre áll a sötétség, de végső soron mindig a világosság győzedelmeskedik. „Így emlékezzünk ma e táj nagy szülöttére, Berde Mózsára, aki szerény életével a lehetetlent, a végtelent, a mindenséget ostromolta és beragyogta nemcsak szűk környezetét, de egész Erdélyt, és szolgálta népét, közösségét” – mondotta Kovács István lelkész. Az unitárius egyházfő Máté evangéliumából (2./9.) és a Zsidókhoz írt levélből (13./7.) vett példázatra alapozta prédikációját: „Íme a csillag, amelyet láttak, előttük ment”, valamint „Emlékezzetek meg azokról, akik előttetek jártak”. Bálint Benczédi Ferenc szerint Berde Mózsa élete, példája és magatartása nemcsak az unitáriusoknak, nemcsak a Háromszéken élő emberek számára csillag, hanem az egyetemes keresztény világnak is, utat mutat a keresgélő, a kétségek között élő ma emberének is. Azt mondta, karácsonyra készülve elevenítsük fel, hogy a bibliai kor embere is kétségbeesések között élt, de meglátták a csillagot, amely nemcsak a pásztorokat vezette, hanem évszázadok, évezredek óta mindazokat a keresztény hitű embereket, akik nem a hatalomra, a mások fölötti uralkodásra, hanem a köz szolgálatába próbálják állítani tudásukat, erejüket, hitüket, szeretetüket. Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjáról Kisgyörgy Zoltán, lapunk munkatársa tartott humoros mazsolákkal tűzdelt ismertetőt. Kiemelte, Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, és küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszűnését. Többször idézte a Berde-életrajz íróját, Benczédi Gergelyt, és kitért a Szentivánlaborfalván ma is élő Berde-leszármazottakkal való személyes találkozásaira. Az alkalomra kiadott, Egy szobor születése – Berde Mózsa című kiadványból Ferencz Csaba, lapunk gazdasági vezetője, a Hármas Alapítvány kuratóriumának alelnöke olvasott fel egy rövid részt Egyed Ákos történész, akadémikus Berde Mózsa forradalmi tevékenységéről írt összefoglalójából. A Hármas Alapítvány kezdeményezte, a Magyar Unitárius Egyházzal és Sepsiszentgyörgy önkormányzatával közösen meghirdetett szoborpályázat eredményét Czimbalmos-Kozma Csaba városgondnok hirdette ki. A szoborbizottság és a többségében képzőművészekből álló bírálóbizottság közös döntése alapján a nyolc pályamunka közül a székelyudvarhelyi származású, Magyarországon élő Harmath István alkotásának megvalósítására esett a választás, a pályázatra beküldött maketteket a gyülekezet a helyszínen megtekinthette. Ez alkalomból újabb Berde Mózsa-emlékkopjával gazdagodott az unitárius templom (kettő korábbról származik, egyik az udvaron áll), amelynek szimbólumairól Balázs Antal, a kopjafa készítője beszélt. Közreműködött a Kelemen Alpár vezette szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör és a Dénes Istvánné Karácsony Gabriella vezényelte sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Vegyes Dalárda, népdalokat énekelt István Ildikó. A templomi ünnepség a magyar himnusszal ért véget, majd a templom udvarán Buzogány Árpád szentivánlaborfalvi unitárius lelkész mondott imát a Berde Mózsa-emlékkopjánál, utána a gyülekezet elénekelte a székely himnuszt. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 4.Hervadhatatlan kopjafák – Balázs Antal a minap ünnepelte 80. születésnapjátEgy szóval sem mondhatják, hogy könnyű ám Balázs Antal faragóművészről írni, amikor január elsején éppen nyolcvan éves. Írtunk róla akkor is, amikor Fejér Ákos tanár úrral, Forró László tanár úrral meg a kerékpáros, akkor, 1972-ben már híres csapattal hazaérkeztek Münchenből. Az akkori kommunista rendszer azért is engedte ki a csapatot a nyári olimpiára, mert az a népség még – addig – mindenünnét hazatért, vissza Székelyföldre. Vitték a kopjafát Törökországba, Rodostóba (ma Tekirdag) a levert Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) bujdosóinak emlékére, aztán vissza, haza! A Nyikó mente, Csehétfalva röptette Balázs Antalt bele a székely világba, hogy hasznosítaná magát nemzete javára. Csehétfalváról s nevéről annyit mondhatok, hogy a falucska a sükői birtokra járt dolgozni, cselédkedtek a szó jobbik értelmében, aztán a magyar ejtéskönnyítés során a cselédből Csehétfalva leve. Antal Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, tanított Gyergyóremetén, Tordátfalván, Rugonfalván meg Szentivánlaborfalván volt kultúrigazgató. Végül Mikóújfaluban kötött ki iskolaigazgatóként, tíz év után ment Sepsiszentgyörgyre, onnan már csak nyugdíjba. – Honnan érkezett a fafaragás igézete? – Még Keresztúron szökött belém, ott ugyanis az igazgató igazított minket a faragás felé. Az volt az elve, hogy ha húszból kettő tovább is viszi a faragást, akkor már megérte. Nem a hármas honfoglalással hoztuk – Most hallom, hogy az Amerikai Egyesült Államokba küldenek az ottani magyaroknak 6 darab új kopjafát a keze alól. Nocsak! Nem semmi. De Keresztúr és az USA közé mi minden fér be időben és forgácsban... Az első kopjafát Sepsiszentgyörgyön faragtam Forró László tanár barátom és kollégám egykori édesapjának. Nemes „igézet” volt. És nem a halál, hanem a szeretet hozta. Azóta is végzem. – Szólna esetleg a kopjafaművészet, a megképzelés elméletéről, hiszen nem mindegy, milyen figura, és hová kerül a fán! – Más a Kós Károly motívumrendszere, más az apácai fáké, a Nyikó menti, a gyergyói, a csíki, háromszéki rend mind más. A Partiumban gyönyörű csónak alakú fejfák vannak! Őseink egyszerűen kitalálták az egyes alakzatok jelentését. Nehogy azt gondoljuk, hogy az első, a kettős, hármas honfoglalással hoztuk a kopjafát! Nem. Akkor csak a kopja fegyvert hoztuk, a nyilainkat, mert védekezni kellett. Az elesett harcos sírjára fejtől leszúrták a kopját, nyugodjék. A székelyek aztán cifrázni kezdték, így lett a kopjából veretes, nemes kopjafa. Egyezményesen megmaradt és elterjedt néhány figura, a kereszt, a buzogány alakzat. Lehetett, és ma is lehet gazdagítani a jelrendszert. Én például egy népdalt faragtam kopjafába: „... csipkés annak a levele, hej, de jószagú...” Nos, a csipkés alsószoknya motívumát faragtam bele a fába... Aztán ott van a tulipán, ott a lámpás a férfiaknak, a lángnyelv a tudósoknak. A faragónak kell tudnia elmondani, mit is jelent a fán a figura, az alakzat. Életmű dióhéjban – Azt is tudjuk, hogy évekig foglalkozott magyarországi székely kapuk, kopjafák és más, régi faragványok felújításával. Ez már tudomány is lehet, nem csak művészi szakma. – Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen volt valamikor egy régi fa-színház. Az omlásba ment, állítottak oda egy emlékoszlopot. No, azt újítottam fel. Saját faragványom van Földesen, aztán fenn a Mecsek-hegységben, Csolyospáloson már nagyobb munkám a 13 aradi vértanú emlékműve, 13 kopjafa. A polgármester panaszkodott, hogy nincs, ahova elhelyezni nemzeti gyásznapon, ünnepnapokon a koszorúkat. Hát így keletkezett vésőim alatt a Nemzet Kopjafája. Ez volt az első ilyen. Aztán 2004. december 5-én a volt kommunista banda meg a liberálisok kormánya elutasította a határon túliak magyar állampolgárságát. Ez is a nemzet szégyene, gyásza volt. Az is marad. A többi emlékfaragvány életes, piros. – Ezeket szinte lehetetlen felsorolni… – Állítottam kopjafát a Dózsa-féle felkelésnek, a muhi csatának, Mohácsnak, 1849-nek, és hát a rettenetben dús Trianonnak, 1920-nak. Sepsiszentgyörgyön is ott a 13 aradi fejfája, mindenikben diónyi aradi föld. Aztán a belvárosi református templom előtt ott a Székely himnusz szerzőinek emlékműve. És hát az Avas-hegységben, Avasújfaluban, amely város ugyan, de úgy, hogy a kommunista Ceaușescu rendszerben földuzzasztották románokkal, így leve város Újfaluból. De ott van Avasújváros, mely viszont falu. Ott is vannak faragásaim. Hagyományos lakodalmak megrendezésekor számtalan esetben fordulnak Balázs Antalhoz, vállalná el – Csíkban gazda, Udvarhelyen szószóló, Háromszéken vőfély a megnevezése annak a megbízottnak. De volt ő vőfély bérelt hajón is Pest és Visegrád között, oda és vissza, egy lakodalmas nép előtt. Nem sorolom, sok lenne egy faragótól még ez is. Kívánunk neki sok munkát, mert azok közé tartozik, akiket a munka fiatalít. Sok száz faragványa, kopjafája hervadhatatlan, Bartók Bélától Szentkatolnai Bálint Gáborig, Laborfalvi Berde Mózsáig. Czegő Zoltán Székely Hírmondó. Erdély.ma 2016. április 13.A dal ünnepe UzonbanFelemelő érzés volt részt venni szombaton az Uzonban tartott I. Református Kórustalálkozón. Jó ötletnek bizonyult itt, az Alvégen is kórustalálkozót szervezni, a rendezvényt az Uzoni Református Dalárda és a református egyházközség kezdeményezte. A Feketeügy menti településen már 1879 óta hagyománya van a közös éneklésnek, miként kiderült a vendégfogadó uzoni lelkipásztor, Ungvári Barna András szavaiból. „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét, hirdessétek napról napra az ő szabadítását” (Zsolt 96,2) – hangzott el a szószékről, majd a lelkész köszöntötte az érkező kórusokat. A repertoár gazdag volt, kórusonként két-három vagy négy dal került bemutatásra, a vallásos szerzemények mértéktartóan keveredtek a népdalokkal, a népdalfeldolgozásokkal, sőt, a férfi dalkörök ajkán a hazafias és betyáregyveleggel is. Az uzoni református dalárda rövid történetét és a fellépő együtteseket Szabó Margit, a helybeli Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója mutatta be. A vendégfogadók dalárdája Az úton című ősi ír áldással nyitott: Az Úr vezessen végig az úton, ha szerteszét sodor is a sors, mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk (vezényelt Miklós Árpád). Sokak számára meglepetés volt a keresztvári ( Brassó megye) Fekete Lajos Református Férfidalárda fellépése, akik hazai szerzeménnyel lepték meg a jelenlévőket: névadójuk, a lisznyói származású Fekete Lajos egykori dalszerző kántortanító karmesterük két alkotását énekelték. A dalok szinte leckeként hangzottak, karnagyuk Gábos Ferenc volt. Kiss Zoltán keresztvári lelkipásztor üdvözlőbeszédében hangsúlyozta az együtt éneklés közösségformáló és megtartóerejét. A szórványban élő magyar közösségeknek szükségük van ezekre a közös élményekre, hozzájárulnak zenei anyanyelvünk megéléséhez, megőrzéséhez, továbbadásához, nemzeti tudatunk erősítéséhez. Egyed Kolumbán Erzsébet kilyéni tiszteletes asszony vezényelte a 12. évébe lépő református vegyes kart. Mély átéléssel adták elő Joseph Haydn–Beharka Pál Az Úrra hagyjad utad! című dalát és a Mester, a bősz vihar dühöng! című, ismeretlen szerzőtől származó művet. Énekelve sorakozott az úrasztala köré a gidófalvi református vegyes kar fiatal karmesterükkel, a brassói zeneakadémia végzettjével, Oláh-Badi Alpárral. Az Általmennék én a Tiszán... című népdalfeldogozásuk után Claude Goudimel és Csomasz Tóth Kálmán istenes szerzeményeit adták elő. A szomszédság nevében vett részt a találkozón a Kelemen Alpár vezette, negyedszázados évfordulóját ünneplő Szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör. Különleges volt hallani a férfiak ajkáról Jacques Berthier El Senyor című Taizé-szerzeményét. Fellépésük rendhagyó, mert a mélyen vallásos számot népdalcsokor és betyárnóták követték hegedű- és gitárkísérettel. Vendégként lépett fel a szomszéd egyházmegyéből érkező papolci vegyes kórus négy vallásos dallal (Karnagy Márton János kántor) és a találkozó zárószámaként a kibővült és megújult Sepsi Református Egyházmegye Tiszi Kara zömében magyar zeneszerzők (Kávási és Berkesi Sándor) dalaival. Karmesterük és zenei kíséret: Hajdú Loránd. Mintegy a találkozó koronájaként a jelen lévő énekesek ajkáról felhangzott Händel Győzelmi indulója, vezényelt Sipos Zoltán ismert sepsiszentgyörgyi karmester. Meghitt hangulatban, népes tömeg előtt fiatalok leplezték le a kórustalálkozó emlékkopjáját. Áldás előtt Balázs Antal faragómester, nyugalmazott tanító jellegzetes humorával részletezte az emlékkopjába faragott jelképeket, piacos felébe a találkozó vezérigéjét („Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét”), hátoldalába Holló Ernő versidézetét („A dal megtisztít, fölemel...”) és az uzoni kórus jelmondatát („Szívből fakadjon mindig dalunk”) véste. A koszorúzás zenei aláfestését Miklós Katalin és Jácinta hegedű- és brácsaduója szolgáltatta, majd felhangzott nemzeti imánk. Szólt a köszönet azoknak is, akik anyagiakkal támogatták a rangos rendezvényt. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 20.Kettős jubileum SzentivánlaborfalvánHét évtizedes évfordulóját ünnepelte a szentivánlaborfalvi kórusmozgalom az elmúlt hét végén. Kelemen Alpár mérnök, a dalkör jelenlegi vezetője emlékfüzetet jelentetett meg, kórustalálkozót hirdetett, s felelevenítették a Feketeügy menti település kórusmozgalmának, zenei életének rövid történetét. Még harmatos volt a fű, amikor megszólalt a dalosok éneke az elhalt karnagyok – Székely István, Ferencz János és Kelemen Árpád – síremlékeinél a temetőkertben, felhangzott a Székely István által szerzett és megzenésített jelige: „Szívből jövő magyar nóta dalosoknak ajkán, / Zengjen-zengjen örök időn Feketeügy partján”. A Balázs Antal által faragott monumentális emlék-kopját ez alkalommal állíttatták a mindenkori dalosok emlékére a temetőben. Nagy László Örs helybeli római katolikus lelkész az ének és a dal iránti tiszteletét és érzelmeit foglalta össze, érzékeltette a falu dalkultúrájának súlyát-értékét, és megáldotta a frissen állított emlékjelt. Balázs Antal faragóművész és nyugalmazott tanító – aki éppen Szentivánlaborfalván kezdte pedagógusi pályafutását – az összegyűltek előtt ismertette az emlékkopja motívumainak jelentéseit (képünk), erre egyedüliként csak az hivatott, aki azt elképzelte és fába mentette. Lobogóikkal-zászlóikkal a kezükben, rendezett sorokban vonultak az ünneplők a nemzetközi műúton, láthatták az ott száguldók, hogy a székely-magyarság ápolja-műveli megtartó hagyományait. Az unitárius templomban tiszteletes Buzogány-Csoma István lelkész énekre, dalra, egyházi dalkultúrára buzdító imádsággal nyitotta meg a jubileum templomi részét, felhangzott a vegyes felekezetű gyülekezet ajkán a „Szívemet hozzád emelem / És benned bízom, Uram...” Azok számára született az emlékkönyv – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Kelemen Alpár –, akik részt vettek falunk művelődési életében, együtt énekeltek, zenéltek, táncoltak, hogy igazi közösségben érezhessék magukat, de azoknak is, akik nyomunkban jönnek, hogy emlékezhessenek, erőt és ihletet meríthessenek elődeik példájából. A XX. század elején – olvasható az emlékfüzetben – néhai Pál Ferenc malomtulajdonos sokoldalú támogatása révén olyan dal- és zenekultúra bontakozott ki ebben a faluban, amely még a diktatúra idején is megbirkózott az ide is belopakodó cenzúrával. 1946 őszén alakította meg Székely István római katolikus tanító mintegy hatvan taggal a négyszólamú vegyes kart. Repertoárjukkal kellett ugyan igazodni a fennálló időkhöz, de a szentivánlaborfalvi énekesek ott voltak minden rajoni és tartományi vetélkedőn, falvakban hirdették a dal erejével az összetartozást. Ezt a munkás hetven esztendőt ünnepelik ma. A karnagy kuláklistára került, ami csak részleges megszakítást eredményezett, mert 1959-ben Kelemen Árpád tanító hetvenkét taggal, a szomszédos uzoniakkal együtt alakított vegyes kart. Nagy létszámú iskolai zenekar és kórus is működött. A másodiknak nevezett 25 éves jubileum a 89-es fordulatnak köszönheti létét, amikor 1991-ben Ferencz János nyugalmazott tanító a volt dalkör jogutódaként elvállalta annak vezetését, amit 1999-től Kelemen Alpár folytatott. Vidéki kórustalálkozóknak része már a dalkör, repertoárjuk kuruc- és katonadalokkal, népdalokkal és népdalfeldolgozásokkal, sőt háromszólamú madrigálokkal is bővült. 2001-től tagja a Seprődi János Kórusszövetségnek, 2005-től felvette a Székely István Dalkör nevet. A II. Szentivánlaborfalvi Kórustalálkozó cégére alatt magas szintű, pergő és felette változatos ünnepi műsorban volt részünk, hét kórus, kamarakórus, dalárda, vegyes kar és dalkör mutatkozott be. A Laborfalvi Róza nevet viselő és 2012-ben alakult helybeli ökumenikus nőszövetségi kórus, zenei aláfestéssel mutatta be Áprily Lajos Március című Buzogány Dezső által megzenésített művét (Karnagy Buzogány-Csoma István). Fellépett a Miklós Árpád vezényelte Uzoni Református Dalárda, vastapsot kapott a Deák Kincső irányította Sepsibodoki Református Kamarakórus pezsgő-ropogós műsora, valamint a Sepsiszentgyörgyi Kriza János unitárius vegyes kar (Karvezető: Dénes Karácsony Gabriella). Új hangot, új színt jelentett a Sebestyén Lajos vezényelte és zenekísérettel fellépő sepsiszentgyörgyi Pitypang vegyeskar és a sokszorosan kitüntetett, a makedóniai kórusfesztiválon I. díjat nyert sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus. A záró fellépő a vendégfogadók dalköre volt, amely erre az alkalomra, a nézők-hallgatók meglepetésére betanulta a rétyi Kováts András ifi fúvószenekar kvintettjének közreműködésével, négy szólamban, s a kórustalálkozó koronájaként sikerrel szólaltatta meg a Vadászok karát. Az ünnepi rendezvény szeretetvendégséggel zárult. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 28.Életre kelteni az elárasztott falutÉrdekes, a maga nemében egyedülálló kiállítás nyílik szombaton Erdőszentgyörgyön. Miután tavaly nyáron az elsüllyedt Bözödújfalu emlékére a házakat szimbolizáló kopjafafalut avattak, most a felújított erdőszentgyörgyi Rédey-kastélyban állandó kiállítás nyílik. Orbán László, az Erdélyi Utakon Egyesület elnökének kezdeményezésére, a helyi önkormányzat támogatásával elkészítették az egykori falut ábrázoló nagyméretű térmakettet, amely fölé szimbolikusan egy tavat ábrázoló installációt helyeztek. Az öt felekezet egykori harmonikus együttélését öt kopjafát idéző harangláb és a katolikus templomból kimentett harang jelképezi. A kiállítást további fotók, tárgyak, az itt honos mesterségek emlékei egészítik ki, amelyeket az egykori bözödújfalusi lakóktól gyűjtöttek. Az állandó kiállítás megvalósításában, amely egyben a vidék turisztikai látványossága is lesz, háromszéki mesterek is részt vettek, hiszen – akárcsak a kopjafafalu esetében – Balázs Antal faragta a haranglábfeliratokat, a haranglábak, illetve a terepasztal és a kiállítás bútorzata Szőcs József vállalkozó munkáját dicséri. (ferencz) Érdekes, a maga nemében egyedülálló kiállítás nyílik szombaton Erdőszentgyörgyön. Miután tavaly nyáron az elsüllyedt Bözödújfalu emlékére a házakat szimbolizáló kopjafafalut avattak, most a felújított erdőszentgyörgyi Rédey-kastélyban állandó kiállítás nyílik. Orbán László, az Erdélyi Utakon Egyesület elnökének kezdeményezésére, a helyi önkormányzat támogatásával elkészítették az egykori falut ábrázoló nagyméretű térmakettet, amely fölé szimbolikusan egy tavat ábrázoló installációt helyeztek. Az öt felekezet egykori harmonikus együttélését öt kopjafát idéző harangláb és a katolikus templomból kimentett harang jelképezi. A kiállítást további fotók, tárgyak, az itt honos mesterségek emlékei egészítik ki, amelyeket az egykori bözödújfalusi lakóktól gyűjtöttek. Az állandó kiállítás megvalósításában, amely egyben a vidék turisztikai látványossága is lesz, háromszéki mesterek is részt vettek, hiszen – akárcsak a kopjafafalu esetében – Balázs Antal faragta a haranglábfeliratokat, a haranglábak, illetve a terepasztal és a kiállítás bútorzata Szőcs József vállalkozó munkáját dicséri. (ferencz) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 28.Emlékjelet állítottak a volt iskolaigazgatónakÜnnepélyes keretek között leplezték le a hétvégén a szentivánlaborfalvi Berde Mózsa-iskola udvarán az egykori igazgató, Molnár Ferenc emlékére állított kopjafát. A tanoda volt vezetője idén lenne nyolcvanéves, de nagyon korán, már negyvenévesen elhunyt. Sok megvalósítás fűződik nevéhez, az ünnepség a munkássága iránti hála megnyilvánulása is volt. A kopjafa állítását Matekovitsné Korodi Mária és Simon László kezdeményezte, a megvalósításhoz az egész falu összefogott, a kopjafát Balázs Antal, az igazgató egykori kollégája faragta. Molnár Ferenc korszakalkotó tevékenységéről Szabó Margit iskolaigazgatót kérdeztük. A 60-as, 70-es években megmozdult Szentivánlaborfalva, és ez Molnár Ferenc személyiségének is köszönhető. Sokat tett a falu felemelkedéséért, és nem csak az oktatás, iskolaigazgatás terén. Országos mezőnyben játszó jégkorongcsapatuk volt, az ő felfedezettjei, a Matekovitsné Korodi Mária és Hajnalka ikerpáros asztaliteniszben értek el európai szintű eredményeket, de a focicsapat is jól teljesített. És most hogyan teljesít az iskola? – kérdeztük továbbá. Sportban nem jeleskedik, de a tanulmányi eredmények, az olimpiákon, tantárgyversenyeken elért eredmények reményre adnak okot – mondta. Balázs Antal már a székelykeresztúri tanítóképzőből, 1951-től ismerte Molnár Ferencet, aki egy évvel alatta járt, így csoportfelelőse is volt. Ők voltak az utolsó végzősök a képzőben – idézte fel a fafaragó. Szerény, szőke gyerek volt, de olyan, aki nagyon törekvő. Ez jellemezte szentivánlaborfalvi iskolaigazgatóként is – elevenítette fel Balázs Antal, aki 1960-tól, három éven át volt Molnár kollégája Szentivánlaborfalván (Balázs Antal tanított és a kultúrház igazgatói feladatát is ellátta). Mindent megpróbált életében, sportolt, muzsikált (szaxofonon játszott a zenekarban), vezette az iskolát. „Aki ki volt nevezve, annak akkoriban mindent kellett csinálni, részt kellett vegyen a közösségi munkában” – élesztette fel a kor szellemét Balázs Antal. Molnár Ferenc emberségét így összegezte: „a székelykeresztúri képző végzőseihez hasonlóan azt vallotta, hogy az ember élete addig ér valamit, amíg tenni, alkotni tud – ez volt a nyerge, ezt vallotta és tette rövid életében. Elképzelhető, mire lett volna képes további életében” – fűzte hozzá. Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-30 | 31-44
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
